2. New student

Az ébresztőm megszólalása pillanatában kipattannak a szemeim, és lenyomva a vernyogó készüléket, visszafekszem aludni, ahogyan az lenni szokott, ám erre már egyáltalán nem érzek késztetést, csupán megszokásból teszem. Fél öt van, kicsi sem vagyok álmos, sőt, kicsattanok az erőtől! Mindig egy órával előbbre állítom az első ébresztést, és onnan negyed óránként, hogy biztosan felkeljek, de az elsőre soha nem szokott megtörténni.

Felülve az ágyban lustán nézelődök a gyér fénnyel körbeitatott szobában, sorjában összeszedve, hogy miket kell ma bepakolni, mikor is eszembe ötlik, hogy én tegnap elmentem Chennel bulizni, ráadásul, istentelen mennyiségű alkohol is szerepel az emlékeim közt, egyéb furcsa dolgokkal, amiket egyenlőre nem tudok hova tenni, ám, ha ez így is van, most nem lehetnék ennyire friss és hasonlók… nem? Álmodtam volna? Más magyarázat nem lehet rá, hisz kicsit sem vagyok másnapos, meg tökre nem is emlékszem, hogy keveredtem haza. Hahh, azt hittem, végre van elég bátorságom… Újabb bizonyíték rá, hogy Oh Sehun egy gyáva, szar alak.

Mivel rengeteg idő állt rendelkezésemre, rendes kinézetbe vágtam magam, és még a tanulásnak is nekifutottam, tudván, hogy ma két dologból is írunk, de eme tevékenységemnek sikerét csak később tudom meg.

A becsengő előtt még a megszokottnál is nagyobb a nyüzsgés, amit a helyemről, mindenre tökéletes rálátással kémlelhetek, mivel az ablak felőli leghátsó padot tudhatom magaménak, abból is a belső felét. Néhanapján megesik, hogy elég fáradtan tolom be a seggem eme “csodálatos” épület kapuján és akkor biza’ nincs mese, egy-két órán hunyok egyet, itt meg elég kicsi az esélye, hogy észrevegyenek. Megunva az egybefolyó hangzavart és idegesítő kölykök pattogását, előhalászom a mai újságomat és kikeresve a horoszkóp részt, belemélyedek.

“Engedje el magát, nem szerencsés dolog mindennek a borús oldalát nézni. Pénzügyi dolgai rendeződni látszanak.” Szeretem, mikor ilyeneket ír. Nincsenek semmilyen pénzügyi dolgaim, amiknek rendeződni kellenének, de oké.

- Mit olvasol? - hajol át a pad fölött velem szemből egy srác, én meg felpillantva a betűkből, kis híján hátraesek az ijedtségtől.

- Te meg ki… vagy?! - emberelem meg magam, hogy ne mondjak semmi rosszat.

- Park Chanyeol, örvendek - ereszt meg egy barátságos félmosolyt, és kezet nyújt. Egy ideig hezitálok, végül inkább elfogadom, nehogy az osztály bunkójának legyek titulálva, nem mintha ezt a címet nem tudhatom már eleve magaménak pár ember szemében.

- Oh Sehun - simítom tenyerem hatalmas mancsába és megrázva azt, vissza húzom magam mellé. - Mit keresel itt? Hányadikos vagy?

- Múlthéten iratkoztam, ma kezdek - Hangszínéből árad a magabiztosság, és az ábrázata is arról árulkodik, hogy nagyon biztos a dolgában. Sötétbarna fürtjei egyenesen lógnak szeme fölé, és egészen biztos, hogy többet szenvedett haja tökéletes állásával, mint én, ami azért nagy szó, mert elég sokat elidőztem a tükör előtt. Egy fehér inget visel, fekete nyakkendővel és piros zakóval, melyet fekete, bordó négyzetek tarkítanak. Olyan hivatalos és nem ide való… - Felolvasod az enyémet is? - bök a papírra én meg félig felvont szemöldökkel vizsgálgatom az új fiút. Nem mondom, hogy ellenszenves lenne, de azt sem, hogy szimpatikus. Számomra túl sokat beszél, vagy, hogy is mondjam.

- Mi a horoszkópod?

- Nyilas - hajol már teljes testtel a padom fölé, és közelségétől orromba kúszik férfias, ám enyhe kókuszos aromával megáldott illata. Nem valami szarféle pacsulinak tűnik, így kap egy piros pontot.

- “Ha lehet, ma ne hagyja el lakását, ugyanis sorozatos szerencsétlenségek érhetik.”

- Eddig, szerintem, sínen vagyok - kuncog fel, amit nem tudok hova tenni. Sínen van, mint, hogy eddig tök peches, vagy az ellenkezője? Mákomra, esélyt látok a további társalgás elkerülésében, maga Chen személyében, aki ebben a pillanatban téved be a csengővel egyhuzamban.

- Fosul festesz - mérem végig látványosan, amint mellém érve levágódik.

- Köszi, te nem - veti oda gúnyosan és tekintete Chanyeolra téved. - Ó, hello! - varázsol valami emberi ábrázatot magára.

- Park Chanyeol - előzi meg a kérdést és neki is kezet nyújt.

- Kim Jongdae, de hívj csak Chennek. Új vagy itt?

- Igen, ma érkeztem - kezdenek bele egy hosszú és rohadt unalmas társalgásba, ami engem nagyon nem érdekel. Nos, igen, Chen egy ilyen jól szocializált muki, velem ellentétben.

Időközben megérkezik a tanár is, aki most az ofőnk, mivel, hogy osztályfőnöki órával kezdünk. Kész öröm, kora reggel…

- Osztály, vigyázz! - kiáltja el magát és nekünk muszáj felállni, mint a dedóba. Csak ez a bolond, vén pasi ragaszkodik még ehhez, minden más tanár már rég elhagyta eme gyerekes szokást. Talpra szenvedve magam, lesokkolva figyelem, hogy Chanyeol még nálam is magasabb. Igaz, hogy talán csak pár centivel, de így is megfosztott a legmagasabb szerepétől! Lehet, ennek inkább örülnöm kellene? - Páran már találkozhattatok vele - nem, csak nekünk adatott meg a szerencse -, de jött egy új osztálytársatok. Kérlek, gyere ki, és mutatkozz be - int neki, mire ő kihúzva magát, ki is fáradt a tábla elé.

- Park Chanyeol vagyok és a szomszédos egyetemről iratkoztam át - kezdi olyan lendülettel, mintha mindig is ezt csinálta volna. Nem szégyenlősködik, mint, ahogy ezt szokás, csak mondja és mondja, végig vigyorogva. - Huszadik életévemet koptatom, és kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik a főzés és az olvasás - inkább nem mondok semmit. - Fél éve költöztem fel ide pár haverommal, így most velük élek egy lakásban - és nem akarod esetleg elmesélni a gyerekkorodat? Na jó, lehet, kicsit mégis ellenszenves.

- Helyre mehetsz - zárja le ennyivel a tanár, és mindenki sugdolózásba kezd a teremben. Chanyeolnak kicsit elálló, helyes fülei vannak, melyek állatszerűen hatnak, mikor mosolyog. Akár egy… farkas? - Jongdae, látom, már össze is barátkoztak. Megtenné, hogy órák után körbevezeti az iskola épületében?

- Természetesen, tanár úr - feleli gyűrötten, mégis jókedvvel.

Már első szünetben nagy látogatottsága van a gyereknek, főleg, a női nem képviseletéből, így, inkább kivonulok a folyosóra, mert nem mozgat a tudat, hogy miről beszélnek, valamint, utálom a nyüzsgést.

- Mondd, mi volt te-

- Sehun, neked mi bajod van? - rivall rám, miközben épp egy fontos dolgot kezdtem el kérdezni. Ha elemében lenne, még meg is hatna, de így csak sajnálom őt…

- Semmi, miért? - vágok ártatlan pofát.

- Beverted a fejed, vagy mi van? Nem szoktál így viselkedni!

A fejem? Furcsán érzem magam. Mintha valami eszembe jutott volna, közben mégsem. Egy emlék gyötör, mely nem akar a felszínre törni, és ennek a tudata kínoz. Megrázva magamat, visszapillantok Chenre, és valami válaszfélét próbálok kinyögni.

- Bocs…? - simítok tarkómra, már arra sem emlékezve, hogy mit mondott.

- Furcsa vagy - sóhajt fel, és elvonul a mosdóba, engem otthagyva. Furcsa lennék? Nem hiszem…

A nap rémesen lassan telik, és fokozatosan a kezdeti lendületem is alábbhagy, ezzel jelezvén, hogy már rohadtul haza lehetne engedni minket. Egyedül az vigasztal, hogy holnap péntek van, ami felettébb nyugtató hír, mégsem elég erős ahhoz, hogy visszatartson az utolsó óránkról való kicsöngetést meghallva.

- Maradsz velünk körbejárni a sulit? - néz fel rám csillogó szemekkel, mintha egy gyerek kérdené egy másiktól, hogy lemegy-e vele a játszótérre. Esküszöm, egy röpke másodpercig meg is fordul a fejemben, hogy maradok, de a colos reménykedő arcát elnézve, nem kell sokáig győzködnöm magam véleményem megmásítása érdekében.

- Dolgom van, bocsi - kapom fel a hátamra a táskámat, és még mielőtt valamit mondhatna, gyorsan lelépek a tett színhelyéről. Ő vállalta el, szenvedjen egyedül.

Alapvetően nem vagyok ekkora görény, de most komolyan semmi kedvem az újfiúval enyelegni. Teljes mértékig Kai-ra emlékeztet, mondjuk, lehet, mert ő is ilyen behízelgős fajta. Jó, Jongin sokkal inkább, de akkor is! Mindegy, csak felhúzom magam rajta.

Kint az idő már jócskán hidegre váltott, bánom is, hogy nem hoztam legalább egy sálat. A vékony bőrdzseki egyáltalán nem nyújt megfelelő védelmet a velőig ható hűvös légkör ellen, főleg, mikor nyíltabb helyeken a kíméletlen szél útjába kerülök. Megváltás a metróalagút fedett belseje, bár, melegebb itt sincs. Két egész perc ácsorgás és néma didergés után, nagy robajjal beérkezik a szerelvény, mely jelentős mennyiségű embert hordoz magában, de még így is felfurakszom, hogy minél előbb hazaérhessek.

Hazaérve, a történelem beadandóm felé görnyedve, majdhogynem fejből próbálom kitalálni a kérdéses számokat, ugyanis, én hülye, egyáltalán nem hoztam haza semmilyen könyvet, ami kisegíthetne benne. Nem tartozom a jobb tanulók közé és pofára sem vagyok kedvenc, így nagyon kell néha pedáloznom, ha nem akarok lemaradni. Tényleg rühellek magolni, hát, még ilyen szarokat csinálni, de ha muszáj, akkor muszáj.

- Sehun! Kész a vacsora! - hallom meg édesanyám kiabálását, valószínűleg, a lépcső legaljáról, ő ugyanis nem szeret feljönni ide. Tériszonyos, pedig tényleg nem látni le sehol. Becsukva a füzetemet, kiengedem az eddig bent tartogatott levegőt, és lebattyogok a már asztalnál ülő szüleimhez.

- Sziasztok - mosolygok kegyesen, holott nem sok kedvem van a bájolgáshoz. Nem vagyunk mi annyira rossz család, mint, ahogy azt én érzem, csak azért mégsem az igazi. Valószínűleg, az én hibám, mert akaratomon kívül is túl sokat várok el az emberektől, aminek mindig az a vége, hogy csalódok bennük. Jól élünk, megvan mindenem, beszélgetni is szoktunk, majdnem minden nap, de mégsem érzem azt a fajta törődést, amire mindig is vágytam.

- Milyen napod volt? - kérdi édesanyám, miközben mer nekem az ételből. Tudom, hogy nem kifejezetten érdekli, ezek már csak ilyen berögzült beszélgetések, ahol érdektelen dolgokat vitatunk meg, hogy, azért mégse csendben üljünk.

- Képzeld, jött egy új osztálytárs - kezdek el emberesen lapátolni, mivel már rohadt éhes voltam. - Észh… Cshenyaole a nefe.

- Fiam, előbb nyeld le, utána beszélj - küld felém egy szúrós pillantást apám, ám amolyan dorgálót, nem mérgest.

- Bocsánat - nyelek egy hatalmasat. - Tehát, Chanyeol a neve, és még nálam is magasabb!

- Igen? - csillannak fel anya szemei. Ő elég alacsony, de apa magassága az enyémmel megegyezik, így mondhatjuk termetesnek, de ehhez hozzátartozik molett alkata is, ami merőben eltér a törékeny nőétől.

- Ühüm

- Na, az jó.

És igen, ennyivel le is tudtuk. Megkapott minden érdektelen információt, amik azért mégsem annyira unalmasak, nem mintha tudnék felhozni fontosabbat. Örülök, hogy sosem nyaggatnak a jegyeim miatt, nem is nagyon érdekli őket, hogy elvégzem-e a sulit, vagy sem, úgyis apa vállalatához fogok csatlakozni. Szerintük.

Még fiatal az este, én meg késztetést érzek valamit csinálni. Furán érzem magam, és erről beszélni akarok Chennel, de ki tudja, ilyenkor hol lelhető fel.

- Cső, zavarok? - emelem fülemhez telefonomat, mikor hatodik kicsöngés után végre felveszi. A háttérben dübörög a zene, ami várható volt, ráadásul folyamatosan magyaráz neki valaki, de a személyt és a mondandóját nem tudom kivenni.

- Várj már, hyung, Sehun hívott - emeli el a telefont, így csak tompán hallom őt, majd vissza a füléhez, ahol hangos szuszogása recsegéssé torzul. - Na, mizu, Hunnie?

- Merre vagy? Nincs kedved összefutni? Unom az agyam - hagyom kivételesen figyelmen kívül eme “szép” becenevemet, amiért kirúgnám a veséit is, ha épp velem szemben állna és nem lenne részeg.

- Lay-nél, a bárban. Emlékszel még , hol van? Gyere le, itt van Kyungsoo is - hadarja el, amihez társul az erőteljes háttérzaj, így időbe telik, mire megértem.

- Ember, hogy vetted rá Do-t, hogy elmenjen veled? Amúgy ja, emlékszem.

- Ha eljössz, megtudod. Na, de akkor ide tolod a segged?

- Aha, egy óra és ott vagyok. Na, szeva’ - nyomom ki és eszeveszett készülődésbe kezdek.

Na jó, azért nem. Szép kényelmesen kiválogatok magamnak néhány jobb göncöt és elvonulok a fürdőbe, ahol egy laza tusolás után magamra is aggatom őket. A hajam belövése, némi illat magamra csempészése és pénz kérése után már az utakat szelem, zenével a fülemben, teljes magányomban.

Igazából, az egyedüllét mindig is hozzám tartozott, csak a csendet nem bírom. Alsóban, talán, még egész közvetlen gyerek voltam, de a sok cikizés és előítéletes köcsög megváltoztatta az emberekről alkotott véleményemet. Nincsenek régről visszamaradt barátaim, vagy kedvelt ismerőseim. A csajoknak bejövök, egy időben hajtottam is őket rendesen, ám mára már meguntam. Az összesnek ugyan az kell, semelyik kapcsolatom nem tartott valami sokáig. Aztán, a végén nem voltak restek ezt a képembe vágni, a szokásos dumával: “- Gazdag vagy, helyes, de idióta, ráadásul, egy logopédus sem ártana. Mégis, mit vártál?”
Na igen, hát, inkább feladtam.
Chennel az új suli első napján ismerkedtünk össze, ugyanúgy, mint Soo-val. Odajött hozzám az a barom Jongdae, leült és elkezdett magyarázni. Egy ideig nem figyeltem, simán skizofrénnek hittem, de az ignorálás nem vált be nála, addig-addig magyarázott, hogy egész jóban lettünk. Néha ő is tesz gúnyos megjegyzéseket rám, de tőle nem nagyon veszem zokon, én is ugyanezt csinálom. Ő átlagosan él, és elég jó tanuló, emellett egy iszákos köcsög. Aranyszíve van és nagy szája, így Do-t is ő hálózta be. Elméletileg úgy volt, hogy egy osztályba kerülünk, de valami félregépeléses dolog miatt csak évfolyamtársak lettünk, de attól még ugyan olyan jóban maradtunk. Rá viszont nagyon nem vall a bulizás, ezért is lepődtem meg annyira. Csendes, visszahúzódó, és elég illedelmes. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet könnyen felbaszni az agyát, de hát, na… Mindenki defektes, kezdve velem.

A buszra szállva végig árgus szemekkel figyeltem az utat, nehogy véletlen megállót tévesszek, mivel rohadtul nem figyeltem, hogy hol kell leszállni. Talán ennek köszönhetően mentem túl egy megállót és bolyongtam a hidegbe jó fél órát, mire meglett a bár, de végül, csak odaértem.

Belépve a fűtött, zajos, és szemetsértően villogó helységbe, azonnal a jobb sarkot célzom meg, mert ennyi ember közt lehetetlen lenne megtalálni bárkit is, hátha tud segíteni a csapos srác.

- Hello - ülök fel az egyik magas székre.

- Szia. Sehun, ugye? - lép elém mosolyogva Lay, a kezében egy poharat törölgetve.

- Ja. Nem láttad Chent? - kezdem rögtön a közepén.

- Épp valakit fűzgél, a helyedben nem mennék most oda - válik megértővé mosolya. - Esetleg, kérsz valamit?

- Egy sake jól esne - görnyedek a pultra. Az a barom…

- És, mi szél hozott erre? Csak Chen miatt jöttél? - teszi le elém a kért italt és helyet foglal velem szemben.

- Ami azt illeti, nem nagyon. Unatkoztam otthon, ezért leléptem.

- Hát, akkor mesélj - virul fel teljesen. - Milyen az életed? Mit csinálsz iskola után? Milyen a családod? - helyezi állát a falapon megtámasztott kezébe. Túl sok kérdés és nem is vágom, mit érdeklik ezek őt? Talán csak kedves akar lenni…

- Unalmas. Haza megyek és csak vagyok. Gépezek, tévézek, ilyenek. A családom is unalmas. Apám alig van otthon, mindig dolgozik, anyám meg hát… róla nem tudok mit mondani - osztom meg vele eme felesleges és érdektelen információkat nagy vonalakban.

- Akkor, valamikor összefuthatnánk!

- Mikor szoktál dolgozni?

- Néha esténként beugrok ide, délelőtt meg egyetemen vagyok, de sokszor elég későig is elhúzódik.

- Azta - ámulok el és örülök a fejemnek, hogy kérdés nélkül is megválaszolta, ami érdekelt. - És nem fárasztó?

- De igen, ám megszokható. És látod, legalább nem unatkozok.

- Egy soju lesz - lép mellém egy férfi és leadva rendelését, Lay már ugrik is teljesíteni, én meg oldalra fordulva méregetem a gyanúsan ismerős alakot, mire rájövök, ki is ő.

- Szia, Suho hyung - hajolok meg ültömben.

- Oh, Sehun! - derül fel engem meglátva.

- Igen, ez a nevem.

- Tényleg, neked Oh a vezetékneved?

- Aham.

- Nem szoktak ezzel szekálni? Nem rossz, hogy a csajok mindig az egész nevedet nyögik? - vigyorog rám.

- Hyung! - nevetem el magam. - De, szoktak, és nem, ilyen nem szokott lenni és nem is lesz.

- Miért, meleg vagy? - vonja fel kérdőn szemöldökeit, bennem meg megfagy a vér.

- Mi? Dehogy is! - vágom rá.

- Jól van na, csak szivatlak - lapogatja meg vállamat és elvéve az időközben elétett italát, visszavonul a tömegbe. Hát ez meg…?

- Sehun, az a srác nem a haverod? - mutat el valahova mögöttem Lay, én meg követve azt, meglátok egy zavartan nézelődő Do-t.

- De, köszi! - ugrok le a székről és átverekedve magam az embereken, elé lépek. - Soo, te töketlen, hát mizu? - emelem kezem pacsira, amit el is fogad gyorsan.

-  Szevasz. Mondd, innen hogy jutok haza?

- Miért, valami baj van?

- Nem, csak Jongdae talált jobb elfoglaltságot is, én meg nem érzem itt valami jól magam.

- Várj, mindjárt elkísérlek akkor.

- Nem szükséges, elég, ha elmondod merre kell me-

- Na, pill - hagyom ott. - Figyu, én most lépek - könyökölök fel a pultra és teszem le az italom árát.

- Megadod a számod?

- Aha - nyúlok telefonjáért és bepötyögöm gyorsan, majd visszaadom. - Tessék.

- Köszi, ez az enyém - mondja, mire megérzem a sajátom rezgését a zsebemben. - Oks, na, cső - intek neki, és kivezetve Do-t a hűvös utcára, útnak indulunk.

- Miért nem maradtál? - néz fel rám nagy szemekkel, és összedörzsölve kezeit a szájához emeli, és rájuk lehel.

- Chen mondta, hogy jöjjek, de ha ő nem ér rá, nincs miért maradnom - rántok vállat közömbösen, holott jól elbeszélgettem Lay-el is, de jobb, ha hazamegyek és ez pont jó alkalom volt rá.

Mivel ideérkezésem előtt ért az a megtiszteltetés, hogy saját magam jóvoltából megismerhettem a környéket, így könnyedén eltaláltunk a legközelebbi buszmegállóba, közben jó két szál cigarettát elszívva - csak az én részemről. Az egész utat végigdumáltuk, mindenféle dologról, kezdve a tanulnivalóktól, egészen szánalmas szerelmi életeinkkel. Azaz, az enyém nem az, mert nincs is, Do meg csak szerelmes, de lépni nem mer, ám megígértem neki, hogy majd valahogy játszok kerítőt, vagy a fene tudja, de segítek.

Mivel ő leszállt a végállomás előtt kettővel, így a további utat egyedül, a zenémmel tettem meg. Hazaérve gyorsan átöltöztem, és nem kellett könyörögnöm az alvásért, majdhogynem azonnal elnyomott az álom.

Egy újabb nap, újabb lehetőség, újabb kezdet. Faszt. Újabb rémálom. Lomhán varázsolok magamból egészen emberi formát, hogy aztán a metrón magamon érezhessem mindenki tekintetét - ami persze nincs így, csak elég frusztráló ilyen közegben utazni - és végül öt perc késéssel érjek be órára. Illdelmesen meghajolok, bocsánatot kérek és észrevétlenül osonok a helyemre, ahol Chen vigyorogva vár már.

- Na, mi van, miszter mindenhova idő előtt tíz perccel érkezem? - mondja elvékonyított, idiótán nyavalygós hangon, gonoszul még vállba is lökve.

- Mondd, van olyan egészséges baszásod?

- Joghurtom? Van, miért?

- Nem reggeliztem és majd kiszakad a belem. Veszek neked szünetben másikat - meresztek rá kiskutyaszemeket, nem mintha az olyan jól menne nekem.

- Jó, de epreset - kutat táskájában, hogy az asztalra téve azt, egy kanál kíséretében átcsúsztassa nekem.

- Tudok adni szendvicset, ha gondolod - fordul hátra colos barátunk - haha, barát, jó vicc.  

- Nem, köszi - nyitom fel a kis dobozt és kezdek olyan szintű táplálkozásba, amire az evés már becézés lenne. Egyszóval zabálok, leszarva, hogy épp milyen óra folyik körülöttem. Ez a srác úgyis kitakar, legalább, van haszna. - Ahh, talán mégsem olyan rossz ez - dőlök hátra a pohárnyi étel kivégzésével, szinte ugyanolyan éhesen.

- Sehun, terhes vagy? - méreget olyannyira gyanúsan, mintha egy csöppnyi esély is lenne eme idióta feltételezésére.

- Hát hogyne - forgatom szemeimet. - Gond terhes…

- Akkor megmondod, mi a mai horoszkópom?

- Miből gondolod, hogy ma hoztam újságot? - vonom fel egyik szemöldökömet.

- Ismerlek… Na, mondod?

- Hah, jólvan - veszem elő a papírtömböt, és odalapozva, rögtön keresni kezdem. - “Új szerelem látszik kibontakozni, de ne feledje, minden jót valami rossz követ.”

- Ezaz! - rántja fel mindkét kezét ökölbe szorítva.

- Hát, ez elég negatív… - tehénkedik alkarjával padomra Yeol. - És az enyém mi? - Most komolyan?

- Mi a horoszkópod? - pillantok fel rá a papírból, mire egy sértett képű kobolddal találom szembe magam. Igen, olyan mint egy kobold! Ezért volt annyira furcsa eddig. Egy vigyorgós kobold..

- Nyilas.

- Ha gondjai támadnak az emberek békén hagyásával, ne járjon közösségbe - játszom meg drámai hanglejtéssel, mire egy tockos csattan a tarkómon.

- Sehun! Ne légy már ekkora tuskó!

- Semmi gond - mosolyog keserűen Chanyeol. Chen kihúzva a kezem alól a papírt, mutatóujjával keresni kezd, míg meg nem találja a Nyilas rublikáját.

- “Nem minden az, aminek látszik. A hagymának is több rétege van.”

Hát, ez meg mi a szar? Elég sokféleképpen lehet értelmezni. Visszahúzva az újságot, a sajátomra is vetek egy pillantást. “Nyers önkifejezése sokak számára sértő lehet, ám ez mégse tántorítsa el önt, mélyen belül tudja, hogy csak rossz napja van.” Oké, ez még rosszabb. Nincs rossz napom. Illetve, nem rosszabb, mint általában. És nyers önkifejezés? Tökre nem, még kedves is vagyok.

A szünetbe kitoltam a seggem a boltba, ugyanis, a sulibüfében, természetesen, nem lehet ilyen vackot kapni, így, mivel ha már ott jártam, vettem magamnak is egy banánosat, Chennek meg málnásat, amilyet kért.

- Haver… - húzza el száját, ahogy kezébe nyomom a joghurtot.

- Most mi van?

- Hagyjuk, semmi…

- Hát jó…

A nap kifejezetten könnyen és kényelmesen telt, mire csak rátett, hogy elmaradt az utolsó két testnevelés óra. Így, hát majdnem boldogan ballagok a könyvtárba, hogy megcsináljam a beadandómat. És, hogy miért csak majdnem boldogan? Mert könyvtár és beadandó. Ha nem maradt volna el órám, akkor is idejöttem volna, de azért jobb, hogy maradt időm.

Halkan nyitok be a csendtől kongó, dohos szagú, fájdalmasan világos helységbe, ahol rengeteg sornyi könyv vár, mint egy több folyosóra osztva ezzel a hatalmas termet. Meghajolva az ősöreg könyvtáros néni előtt, utamat leghátra irányítom, egészen a bal szélében elhelyezett asztalokig, ahonnan nagy ablakok biztosítják a tökéletes rálátást a épület udvarára. Lepakolva a táskámat és a kabátomat, a történelemrészleg felkutatásába kezdek, ami annyi időbe és erőfeszítésbe telik, hogy már illene beletenni egy erről szóló tankönyvbe. Én hülye, észre sem vettem a hatalmas polcsorok tetejére festett betűket, ami tárgyakra leosztja őket, hogy könnyebb legyen a megtalálásuk. És, csak most jön a neheze. Az első VH-ról kell keresnem bármi fellelhető információt, ami ezer százalék, hogy van, csak hol?! Sok színes karton vacak, amik azt hivatottak szolgálni, hogy megszivassák az embert. Jelenleg, engem.

Mire találok három használható jegyzetet, az életkedvemet teljesen magam mögött hagyva ülök le és kotrom elő a füzetemet, meg egy tollat. Zene be, világ ki és már kezdhetjük is.

Első kérdés.

Miért szállt be a háborúba Németország?

Ha ezt nem tanultam eddigi éveim során legalább hatszor, akkor egyszer sem! Mondjuk ez nem jelenti azt, hogy tudom is rá a választ. Felvésve a kérdést egy lapra, felcsapom az egyik könyvet és a kérdéses ország adataihoz lapozva, szemeimmel átfutom a sorokat, hátha találok valamit. Lapozok. Lapozok. Lapozok. Már kilapoztam a fél könyvet. Következő. Lapozok. Lapozok. Na jó, nem érdekel!

“ Nem volt jobb dolguk!!!”

Következő kérdés.

Miért szállt be a háborúba a Szovjetúnió?

Ez most komoly? “Mert baszott sokan vannak, és több helyre volt szükségük!!”

Na, kövi.

Írj néhány tényezőt a szarajevói merényletről.

Lapoz. Lapoz. Lapoz. Végre találok is valamit. Ha kimásolom a könyvből, az nem elég, így a saját szavaimmal kell megfogalmaznom.

“A Balkán háborúk miatt elégedetlenek lettek az emberek Bosznia-Hercegovinában, még jó rég, 1906-ban. A bécsi kormány ezt úgy akarta megoldani, hogy Bosznia nyakára sózza az 1814 júniusában megtartandó hadgyakorlatot. Ez viszont balul sült el és egy merénylő megölte a trónörököst, meg az asszonyát”

Szup. Kövi feladat.

Írj pár mondatot a Monarchia hadüzenetével kapcsolatban.

Lapoz. Lapoz. Lapoz. Valaki leült mellém. Lapoz. Lapoz. Az a valaki megkocogtatta a vállamat. Lapoz. Lapoz. Megint.

- Mi van? - húzom ki az egyik fülhallgatót és ridegen meredek a zavaró tényezőre, bele sem gondolva, hogy akár egy tanár is lehetne az. Hát, jobban jártam volna…

- Szia - mosolyog rám barátságosan a colos.

- Mondd, mit akarsz, aztán hagyj.

- Mit csinálsz? - hajol a füzetem felé. Kikészít ez az ember…

- Épp főzök. Szerinted?!

- Ha gondolod, segíthetek, én már leadtam az enyémet.

Mi? Még csak tegnap jött, de már leadta?!

- Nem kell, elboldogulok - fordulok vissza.

- Azt látom - nevet fel, ujjával az első válaszomra bökve.

- Most mi van?! Nem tudhatok mindent!

- Add - húzza ki kezem alól a füzetet, én meg köpni-nyelni nem tudtam, két pislantás után már vissza is tolta. Lepillantva rá, ez fogadott.

“1. Anglia meggyengítése

2. A Balkán megszerzése”

Gyöngybetűi mellett az enyémek úgy festenek, mintha egy macska fosta volna. Úgy tűnik, még egy okostojással van dolgom, de ha nem akarom elbukni ezt a beadandót is, lehet, még hasznomra válhat a kobold.

- Kösz - tépek ki egy lapot és másolom át a saját írásomra, hogy azért mégse legyen olyan feltűnő.

- Gondolod, hogy a “még jó rég” megfelelő fogalmazás egy dolgozatban? Simán levonhat érte pontot az a nyanya.

Lehet, mégsem annyira tisztességtudó, mint képzeltem. Kap még egy piros pontot a nemlétező gyűjtőkönyvbe. Ráadásul, a töri tanárt én is rühellem.

- Akkor mit írjak oda?

- Mondjuk, semmit? Elég az évszám - mondja olyan hanglejtéssel, mintha csak egy tanár lenne. Ezt is írhatom újra.

- És mi az, hogy Bosznia nyakára sózza? - nevet fel hangosan, ami merőben oszlatja a belőlem áradó feszültséget. - Arról nem is beszélve, hogy száz évet visszaugranak azért, hogy, a te szavaiddal élve, rájuk sózzanak egy hadgyakorlatot - szórakozik jót az amúgy majdnem hibátlanul megírt feladatomon. Nem lehet mindenki tökéletes.

- Jól van na, elszámoltam - vágom be a durcit, mint valami degradált négyéves.

- De ezen nincs is mit számolni. Csak ki kell másolni - világít rá sokadik tévesztésemre.

Közelebb húzódva hozzám, az asztalon pihenő karom felett átnyúlva írogat valamit a füzetembe és jó öt percig ezt csinálja, míg én csak meredten figyelem ujjai mozgását és hallgatom hangos, egyenletes szuszogását. Mire elhajol, már csak egy halom válasszal és információval találom szembe magam, amiket tök egyedül, fejből vésett fel nekem.

- Csak másold le és kész vagy.

- Az szép - ámulok el rajta. - Nem tudtam, hogy így vágod a történelmet.

- Elég sok mindent nem tudsz még rólam - kuncog fel. - De nem csak a történelmet, a legtöbb tárggyal jóban vagyok.

- Akkor, gondolom, egy igazi stréber vagy - jegyzem meg, de csak később esik le, hogy megint milyen hihetetlen bunkónak sikerült lennem. Szerencsére ezt sem veszi zokon. Esküszöm, nem szoktam így viselkedni, már az sem tiszta, hogy miért volt olyan ellenszenves, mondjuk, ettől még nem lopta magát a szívembe.

- Hát, nem éppen - vakarja zavartan tarkóját. - Csak jó a memóriám.

- Értem - bólogatok. - Köszi a segítséget.

- Nincs mit.

Fülembe megint bedugva a zenét, nekikezdek a körmölésnek. Rohadt sok mindent kell írni, el sem tudom képzelni, milyen lett volna, ha mind nekem kell kikeresnem. Tényleg be fogja nyelni a tanár, hogy ezt én fogalmaztam? Amit magamtól firkáltam, az sokkal inkább én voltam. Néha még magam sem értem, hogy jutottam el idáig. Persze, tudok jó diák lenni, de tényleg ellenszenves nekem az a nő, és ha feszült vagyok, hajlamom elviccelni az egészet. Szeretem nézni, ahogy kiakad, vagy idegesen a képembe vágja idióta megjegyzéseit az oktató.

Chanyeol elővéve táskájából egy könyvet, egy kicsit sem tágítva mellőlem, olvasásba fog, néha-néha irányomba pillantva. Nem igazán örülök neki, de mit tehetnék? Mondjam azt, hogy “bocs, haver, de nem ülnél át? zavar a létezésed”. De, majd pont ezt fogom tenni…

Fél óra kínos irkálás végeztével, gyorsan elpakolom a cuccaimat és felkapva azt a három könyvet, felállok és végigropogtatom elgémberedett testrészeimet.

- Hát, akkor - meredek az engem vizslató fiúra. - Szia - intek, és már indulok is meg.

- Hello - hallom még mély hangját és hátra sem nézve vágom le a könyvtáros asztalára a könyveket, pakolja el ő, nekem már fingom sincs, hol voltak, és sietősen elhagyom a termet.  

Ha szeretnél több információt megtudni erről a ficiről, vagy érdekelne másik írásom is, itt tudod követni az éppen futókat és az esedékes információkat:https://www.facebook.com/sinorikiriszkepi/?fref=ts