Tizenkilencedik életévem hajnalának reggelén, valami hihetetlen rossz érzéssel ébredek, s még feleszmélni sincs időm, már úgy érzem, hogy kifacsarták a szívemet. Itt ülök fél hatkor az ágyam közepén, már jócskán benne járva a felnőtt életben, ráadásul anyámék nyakán, és hamarosan indulnom kellene, ha nem akarom lekésni az első órámat. És, ugye, nem akarom, elvégre hatalmas port kavarna az én amúgy is unalmas és egysíkú életemben. Az hiszem, bátran kijelenthetem, hogy mintagyerek, -diák és -polgár vagyok, holott, ez csak egy álca a külvilág felé, mely eddig tökéletesen fedi az amúgy mocskos szájú, akaratos, makacs és szeleburdi énemet. Tele vagyok gátlásokkal és félelemmel, ami miatt az életem az én saját poklom, melyet magam alakítottam ki az évek során, oly’ gondossággal, hogy azt szánt szándékkal lehetetlen legyen lerombolni.
Olyan nagy kérés lenne, hogy végre tudjak önmagam lenni? Persze, hisz ez főleg tőlem függ és lássuk be… egy csődtömeg vagyok.
- Szevasz, Sehun - köszön rám padtársam és egyik legjobb “barátom”, Jongdae, aki Chen. Vagy Chen, aki Jongdae. Kinek, hogy tetszik. Nekem Chen.
Az igazat megvallva, nem mondanám, hogy vannak barátaim. Inkább emberek, akiket eltűrök magam körül, de, hogy különösebb érzelmek kössenek hozzájuk? Kicsit sem…
- Hello - foglalok helyet mellette, és minden figyelmemet a magammal hozott újságnak szentelem. Szeretem megnézni a horoszkópomat benne, még, ha nem is nagyon hiszek az ilyesféle dolgokban.
- Na, mit ír? - hajol fölém Chen, hogy ő is láthassa, de gyorsan inkább úgy döntök, hogy felolvasom neki, mielőtt az arcomba mászik.
- “Öntől függ, hogy a mai napja Menny, vagy Pokol lesz”- Mint már említettem, az enyém eleve az. - “Kollégái figyelmét semmi sem kerüli el, észreveszik az önben végbement változásokat” - mormolom végig monoton hangszínben a szöveget.
- És az enyém? - kérdi reménykedve, mintha bármit is várna ettől a szartól.
- Ha minden nap olyan gyümölcsös szart eszik, el fog hízni - játszom meg színlelt olvasással, drámaian kihangsúlyozva a gyümölcsös szart.
- Na! - bokszol vállamba felnevetve. - Ez diétás, úgyhogy semmi cukrot, vagy egyéb egészségtelen hozzávalót nem tartalmaz - mutatja fel az eddig asztalon pihent joghurtját. - De most komolyan, mit ír? - mereszt rám kiskutya szemeket.
- “Párkapcsolatában problémák merülhetnek fel. Mindig ügyeljen megjelenésére.”
- Hahh, még, hogy párkapcsolat - terül el a padon, mintha a világ legnagyobb képtelenségéről lenne szó. - Sehun, szerinted, hogy nézek ki? - tárja szét karjait, hogy jól szemügyre vehessem - mintha érdekelne engem.
- Szarul, mint mindig - biccentek és vissza térve újságomhoz, megpróbálom kizárni dobhártyaostromló hisztijét.
Valami ritka álmos voltam, így az első, a harmadik és a negyedik órán csak aludtam, mivel ezeken voltunk olyan tanárral, aki nem csinál ki érte és vágom is a témát, így nem kell aggódnom az esetleges lemaradás miatt.
Már az utolsó óra felénél jártunk, mikor is Chen oldalba könyökölve engem késztet rá, hogy figyelmemet elvéve a tábláról, izgő alakjára figyeljek.
- Te, haver, nem jönnél le este a Császárba? - kérdi olyan hévvel, hogy még a matematika órát tartó tanát fülét se kerülhesse el.
- Az meg mi a szar? - horkanok fel, mielőtt elutasítanám.
- Egy bár.
- Tehát egy kocsma - vonom le következtetést, mivel tudom, hogy haverom élete jelentős részét ilyen helyeken tölti.
- Majdnem, de azért mégsem - mosolyog lesajnálóan, már előre tudva a válaszom. Azaz csak hiszi, de ha nem remélne, nem kérdezett volna.
- Megyek - vonok vállat hanyagnak tűnő lezserséggel, míg én magam el sem hiszem, hogy komolyan kimondtam. Eddig rengetegszer hívott el mindenféle programra, aminek fő központja az ivás volt, de tisztában vagyok vele, hogy milyen hatással van rám az alkohol, valamint társasági lénynek sem érzem magam, nem tudnék a témába szólni, ezért javarészt tiltakozó magatartást produkáltam minden közeledésére. Talán most jött el az ideje, hogy ennek vége szakadjon…
- Tessék? - vonja fel szemöldökét hitetlenkedve, mintha most közöltem volna, hogy terhes vagyok.
- Elmegyek veled este....
- Váó - képez ajkaival kis “O” alakot, majd hirtelen a másik irányba kapva a fejét, nagyon figyelni kezd valamit. Legalább fél percig a semmibe révedve fülel, majd kezeivel hessegetve egyet, újra irányomba fordul, mintha mi sem történt volna. Igen, Chen egy nagyon bizarr srác, ez nála olyan időszakos. Néha - sokszor - furáskodik, olykor meg tök normálisan viselkedik. - Komolyan mondod? - kérdi tök vidáman.
- Hát, szoktam én viccelni?
- Nem… csak hazudni - nevet a képembe, mitől kedvem támad pár fogát kipöccinteni, de az oktató szúrós pillantásai így is megakadályoznak minden tettleges reakcióban.
- Kapd be - morgom az orrom alatt és visszatérek inkább a tanórához.
Az órák végeztével hazafelé veszem az irányt, végig a ma éjszakára gondolva. Mélyen belül kifejezetten izgatott vagyok, pedig semmi különlegesről nincsen szó, ám a metrón állva erőteljesen lankad a kedvem, ahogy az utazó emberek arcát kémlelem. Kifejezetten nyomott a hangulat - mint mindig -, amit szép lassan én is felveszek. Mire a saját megállómhoz érkezek, már joggal mondhatom, hogy szarul érzem magam és ez a házbalépésemkor sem változik, mikor is anyám rögtön letámad. Ő legalább jó kedvvel…
- Kicsikém, nézd, mit találtam neked! - ugrik rögtön elém a nálam fél fejjel alacsonyabb nő, kezében egy sötét színű zacskóval. - A barátnőm ajánlotta. Állítólag, ez most nagy kedvenc a korodbeli fiúknál, így hát vettem délelőtt egyet, még munkába menet - nyomja a kezembe és alakját megérezve, rögtön tudom, mit rejt a nejlon szatyor.
- Köszönöm, anya - erőltetek magamra egy félszeg mosolyt és kikerülve őt, felvonulok az emeletre, egészen a szobámba.
Levágva az íróasztal mellé fekete hátizsákomat, lerúgom a cípőimet és az ágyra huppanok. Falnak vetve a hátamat, kicsomagolom a könyvet és a borítóját kezdem tanulmányozni. Számomra semmitmondó, felettébb zavaróan, világos vérpaca szerű foltok tarkítják a fehér kartont, közepén egy szakadtas ruhába bújtatott kisgyermek, kinek talán a bátyja fogja a kezét. Nem tudom pontosan megmondani, de az is egy fiatal srácnak tűnik. Lerí erről a szarról, hogy egy újabb kalandregényt vágtak hozzám.
A szüleim szeretnek nekem könyveket adni, nem tudván, hogy én utálok ilyesfajta mocskokat olvasni.
Ezek beteges kitalációk, ám, ha véletlen mégis van igazságalapjuk, akkor az író, vagy, akiről mintázva van, egészen biztosan lelkisérült, pszihésen őrült, megboldogult akárkicsoda. Az egész egy beteges mese, amit nagyon sok szabadidővel rendelkező emberek hordanak össze, mondván, hogy: ,,Miért ne?” Kit zavar, ha a rákot nem érdekli? Ők művészek, ebben élik ki a gusztustalan vágyaikat… Jah, művészet… A tanító jelleggel készült irományok létezésével teljes mértékig egyetértek, de ez, mi már?! Hogy meri valaki azt hinni, hogy rendelkezhet mások élete felett? Istent játszva megalkot egy karaktert, hogy aztán kegyetlen módon lemészárolja, majd megmutassa nekünk, hogy mekkora űrt tud hagyni egy szerettünk elvesztése, mintha nem élte volna át már mindenki. A legtöbb szerelmes okádék írója még csak azt sem tudja, milyen tiszta szívből szeretni. Várnak a csodaszerű lovagra, aki majd eljön és bár, a főhős tiltakozik ellene, meg elsősorban, utálja, netán fél tőle, aztán hopp! Működik a kémia. Hát, hogyne… Íly módon kivetíteni az érzelmeit nem csak ízléstelen, de frusztráló is. Mindenféle eltúlzott reakciókkal és cselekedetekkel megfűszerezve, olyan helyzetekbe hozza a karaktereit, melyekbe a való életben soha a büdös életbe nem kerülhetnének, mert fizikailag, vagy törvényileg teljességgel kizárt. Akkor meg, ugyan, mi jó van benne?!
Mindegy, mindig felhúzom magam, ha efféle szenny kerül a kezeim közé. Felhelyezve a többi sosem olvasott könyv mellé, kihalászom a zsebemben éppen megrezzenő készüléket.
Kim Jongdae Chen
“6kor tali a 41esnél, k?”
Oh Sehun
“Tehát fél hét :D”
Kim Jongdae Chen
“Igyekszem na! 6 és kész!”
Oh Sehun
“Jó jó. Cs”
Tehát, maradt másfél órám elkészülni, hogy odaérjek a negyvenegyes busz végállomására, ami, történetesen, itt van a környéken, mégsem eléggé közel, hogy kényelmesen összeszedhessem magamat. Szeretek adni a kinézetemre, és nagyon fontosnak vélem az illatokat, így legalább húszféle parfümöm van, mind a márkásabb változatból, a ruháim számát meg már megbecsülni sem merném. Talán, ezért is van olyan nehéz dolgom ilyenkor. A fodrásznál rendszeres látogató vagyok, havi egyszer biztosan betérek, ám, amit a legjobban szeretnék, mégsem engedik a szüleim. A hajfestés. Annyi színt kipróbálnék, keresve, hogy melyik illik leginkább hozzám, ugyanis, a stílusom még nagyon kialakulóban van, e nélkül meg nem találom önmagamat. Tehát, tizenkilenc éves vagyok, a szüleimmel élek és nem festethetem a saját hajamat. Jah, szánalmas. Mindegy, abból gazdálkodok, amim van.
Egy gyors tusolást követően, törülközővel a derekamon kinyitom a legszélső szekrényt, melyben fogasokon lógnak a különböző felsőruházati terméket. Nem tudom, hova megyünk, de mégsem mehetek szakadtan, így egy egyszerű fehér ingre esik a választásom, mely alá még keresek valami világos atlétát, mert elég vékony az anyaga és könnyen átlátszik. Alulra egy egyszerű, sötét csőfarmert húzok elő, és fekete vászoncipőt. Ezután jön a neheze. A fürdőszobatükör előtt megint fél órát elvesztegetve tincseim normálisan állására, nagyjából készen baktatok le a lépcsőn, ahol is, anyámba botlok.
- Hova-hova? - áll meg mellettem keresztbe tett kézzel, mintha csak most kapott volna rajta valami csínytevésen.
- Elugrok iszogatni Chennel - közlöm érdektelenül a tényt, mire meglepetten vonja fel szemöldökeit.
- És mikor jössz?
- Nem tudom - rántok vállat.
- Holnap iskola - jegyzi meg, mintha nem lenne egyértelmű, hisz még csak szerda van. - Van nálad elég pénz? Maradjon taxira is. És ne igyál sokat, nem akarjuk este a szenvedésedet hallgatni, ráadásul, másnaposan rosszabb a tanulás - néz rám dacosan, mintha valami oltári nagy problémát jelentene, hogy szórakozok kicsit. Lehet, mert így is van. Tizenöt - tizenhat éves koromban eléggé lázadós időszakomat éltem, ám azt is csak könnyebben. Az alkohol akkortájt rendesen fogyott és emellett szoktam rá a dohányzásra is, amiért még a mai napig neheztelnek rám.
- Van - haladok tovább, mielőtt megajándékozna egy szentbeszéddel és útközben lekapva a fogasról a bőrkabátomat, kilépek a sötétedő utcára. Október közepe van és már jócskán hideg, holott még csak most ért véget a nyár.
Bedugva fehér fülhallgatómat, zsebrevágott kézzel indulok meg lefelé a lejtős utcán. Ez a környék elég meredek nagy, emeletes kertesházakkal. Szép és csendes, szeretek itt lakni. Mondjuk, hazafelé felmászni annyira nem kényelmes, de hát,na…
Belefeledkezve a fülemben tomboló zenébe, ráérősen lépkedek a nyüzsgő belváros irányába. Kicsit tolakodónak tűnik, de ilyenkor szeretem megfigyelni az emberek arcát. Annyi mindent leír a jelenlegi kedélyállapotukról, helyzetükről, életükről. És, hogy ez engem miért érdekel? Mert az enyém szar, unalmas, jobban érdekel minden más, minthogy belegondolja a saját gondjaimba.
17:59 Azt hiszem, mondhatjuk, hogy időben érkeztem. Utálok késni, mert bunkóságnak tartom, egyszerűen nem tartozik hozzám eme fogalom, kivéve, ha Chenről van szó. Helyet is foglalok egy közeli fehér, lyukacsos fémpadon, beletörődve a ténybe, hogy ez hosszúra fog nyúlni. Szerintem, neki fizikailag fájna valahova pontosan érkezni. Míg nem jön, az érkező és induló buszokat figyelem, ahogy az emberek sietve szállnak fel, minél nagyobb, vagy épp semekkora csomagokkal. Gyerekekkel, kutyákkal. A párjukkal. És én? Én itt ülök egyedül a padon és rohadtul cigizhetnékem van, de annál jobban fázik a kezem, így csak bámészkodok, míg húsz perc késéssel be nem esik az a barom, olyan lazasággal, mintha legalább hat előtt tíz perccel lenne.
- Na, szeva - int felém jókedvűen.
- Hali - morgom az orrom alatt és felállva ügyet sem véve a vékonyka srácról, a megállóba ballagok, ahonnan alig néhány pillanattal ezelőtt ment el a busz.
- Na, mi van? - ér be és nyújtogatva nyakát próbál velem szemkontaktust létesíteni, vajmi kevés sikerrel.
- Semmi - vetem oda neki és a táblához hajolva ujjamat végig vezetem a kérdéses járat menetrendjén, hogy megtaláljam a legközelebb indulót.
- Jól van, bocsi, de ismersz - kezdi, bűnbánó hangszínben. - Időben indultam, csak közbe jött valami…
- Az időben indultál alatt azt érted, hogy hatkor? - kérdem gúnyosan és felegyenesedve, tisztességesen beállok a megállóba, kihúzva füllhalgatómat és összehajtogatva azt, a kabátzsebembe csúsztatom.
- Nem beszélek veled, amíg ilyen vagy!
- Oké - vonok vállat és a távolba révedve szabályosan tudatom vele, hogy konkrétan leszarom mit csinál, nem fogom megkérdezni az okát, csupán csak nem veszek róla tudomást.
Amint beáll a hatalmas, fehér, pöfögő jármű, előre állva rögtön fel is szállok, nyomomba Chennel és még legalább öt utassal, akik az idők során mellénk csapódtak. Középen jobbszélen levágom magam az ablak mellé és kényelmesen elhelyezkedve, már csak várok, hogy elinduljunk, ami be is következik, alig három perc alatt.
- Hol szálunk?
- Hát, a megálló neve tökre nem jut az eszembe, de nem olyan messze. Majd szólok.
Fél nyolc magaslatában meg is érkezünk a bárba - nem olyan messze, csak egy óra az út -, melynek üvegajtaján átjutva egy meglehetősen tágas, alkoholgőztől nehéz, pörgős számok mérgezte, bordós fényekkel átitatott helyen találjuk magunkat. A bejárattól balra négy biliárdasztal kapott teret, utána fülkék, míg jobbra közvetlen mellettünk asztalok és leghátul a pult helyezkedik. Chen egyből a szórakozó központját közelíti meg, ami nem más, mint maga a kiszolgáló hely, én meg készségesen követem, majdhogynem hátához simulva, mint valami beszari pincsi. Még korán van, nincsenek túl sokan, mégis frusztráló alakokkal van megtöltve a bár.
- Szia, Lay - köszön a csaposnak barátom és a hanglejtéséből rögtön egyértelművé válik, hogy régebbi ismerettség áll a két fiatal közt.
- Helló, Chen - virul fel az eddig komoran üldögélő srác, és a pulton támaszkodó fiú elé sétál. Meglepően fiatal ahhoz, hogy egy ilyen helyen dolgozzon, mivel elég sok veszélyes egyed tartózkodik még jelenleg is körülöttünk. Ráadásul, ő is a becenevén szólítja Chent, ami furcsa, mert az iskolában csak én szoktam, így is csak azért, mert hozzám áll a legközelebb és ilyen néven ismertem meg. - Kit hoztál magaddal? - hajol el válla mellett, hogy felmérhessen engem.
- Oh, ő Sehun - lép el, hogy tisztán lásson Lay. Heh, nagyon vicces vagy…
- Zhang Yixing - támaszkodik fel alkarjával a falapra, hogy áthajolva felette, hogy a jobbját nyújtsa, amit én el is fogadok.
- Oh Sehun - szorítok rá kezére, majd elengedem.
- Örvendek, Sehun. Hívj csak Lay-nek. Vagy Yixingnek. Nekem mindegy - mosolyog rám barátságosan, amitől máris szimpatikus lesz a gyerek.
- Vagy Chips-nek - vihog bele Chen, mire csak egy pillanatig tartó ideges pillantást kap a másiktól, majd újra rámvezeti tekintetét.
- Ne, annak semmiképp.
- Jó - kerekedik már kicsit felfelé az én szám széle is. Lay egy cingár, magas, sötét, rövidebb hajú srác, különösen szép arccal, vagy mi… Nem tudom, hogy illik-e ilyet mondani, de tényleg szép az arca. Vagy inkább a bőre? egy halványkék, mélyen kivágott pólót visel, nyakában gyöngysoros dögcédulával. Egy átlagos, velünk egykorú fiú, akinek, szerintem, inkább lenne még az iskolában a helye, mint itt, ám még nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy rákérdezzek, pedig tényleg érdekel egy csomó minden. Igen, rossz szokásom, hogy már az első percben ilyen rohadt kíváncsi vagyok és lehet, nem is lenne gond belőle, ha megkérdezném, de inkább lapulok, mint balhét indítsak.
- Na, és mit kértek?
- Nekem whisky lesz, Sehunnak meg… - sandít rám hátra, várva a válaszomat.
- Jó lesz nekem is az.
- Tehát kettő whisky rendelt. Máris hozom - cammog a pult mögötti polcsor végéhez és fentről levéve a kért ital üvegét, kitölt nekünk két adagot és leteszi elénk. - Mesélj Sehun, honnan ismered ezt a faszt? - bök állával Chenre, én meg elvigyorodva helyet foglalok az egyik ittlévő, bőrhuzatos, fémlábakkal megáldott, magas székre.
- Egy osztályba járunk - felelem tömören és röviden, nem mintha nem akarnék beszélgetni vele, csak erről nincs mit mondanom.
- És, hogy bírod ki? Nem piszkál órán? - fordul felém őszinte kíváncsisággal és helyet foglal túloldalt, úgy, hogy pont köztünk legyen.
- Ne légy köcsög, hát úgy ismersz? - nyújtja ki kezét, hogy vállba bokszolhassa a másikat.
- Igen! - vágja rá hahotázva, mire Chen feje kicsit mintha vörösödni látszana az elfojtott idegtől. Na igen, ő egy büszke ember, nem sűrűn viseli el, ha baszogatják.
- Padtársak vagyunk, nincsen vele semmi baj, többnyire ő fedez, ha nem figyelek - próbálom menteni barátom irháját, vagy inkább a sajátomat, mielőtt komoly gondok lennének és egyben lehúzva az italomat, fanyarú pofát vágva lekoccintom a poharat. - Kérnék még egyet.
- Merem hinni - áll fel egy huncut mosoly kíséretében és tölt még egy kört nekem.
- Gyere, inkább menjünk játszani - lép mellém morogva Chen.
- Mit, és hova? - erre csak a biliárdasztalok felé bök. Egy megadó sóhaj kíséretében leugrok a székemről és az italomért nyúlva, indulásra kész, mögé helyezkedem.
- Lay, adsz két dákót, krétát, valamint itt hagyhatjuk a kabátjainkat?
- Nem sok ez egy kicsit? - nevet fel és már nyúl a botokért, útközben egy tálcáról - ami amúgy mindenféle dolgot rejt - felkap egy kis kék, négyzet alakú dolgot - gondolom a krétát - és barátom kezébe nyomja, ő meg a kabátját nyújtja át. - Elkérhetem? - mutatja felém tenyerét, mire kapcsolok és gyorsan letornázva dzsekimet, odaadom neki.
- Köszönöm.
- Na, és mennyire tudsz játszani? - indul meg az asztalok felé.
- Hát ömm… nem nagyon - becézem az “egyáltalán nem”-et. Életemben, ha kétszer volt ilyen dologban részem, az is jóval régebben.
- Akkor majd belejössz - intézi el ennyivel és a legszélsőbbnek a végéhez lép, amitől nem mellesleg a legjobb a kilátás az ablaktól. Átnyújtja az egyik dákót és lehajolva, feldob a sötét zöld kárpittal bevont asztalra egy műanyag háromszöget és hanyagul hármasával beledobálja a golyókat. Számomra valami érthetetlen szabályt követve, elhelyezi őket, aztán levéve a háromszöget, visszateszi a helyére. - Kezdesz te, vagy kezdjek én?
- Inkább te - teszek egy lépést hátra, jelezvén, hogy ezt most passzolom.
Sosem látott kecsességel, melyet még egy balerina is megirigyelne, lehelyezi a pontra a fehér golyót és majdnem derékszögbe hajolva, olyan erővel löki meg szerencsétlen testet, hogy a többinek koccanva, azok rögtön szerteszét szaladnak.
- Gecibe - konstatálja eredményét egy szóval.
Hát, akkor én jövök. Megkeresve a sok színes gömb közt a fehéret, hozzá helyezkedek és kifejezett cél nélkül, egy nagyobb halomba lököm, honnan rögtön be is csúszik egy a szélső lyukba.
- Telivel vagy - jegyzi meg és kikerülve engem, olyan egyszerűséggel küld egy golyót lyukba, mintha ez a világ egyik legkönnyebb dolga lenne. Újra beállva, céloz, ám ezúttal elvéti. Megkeresve a legkényelmesebb helyet a lövéshez, kicsit megdőlök és már löknék, de ahogy Chen keze a hátamra simul, megállok a mozdulatban. - Figyeld is, hova megy, ne csak lökdöss. Hajolj be jobban és nézd, hol találod el - tol lejjebb, én meg engedelmeskedve, rendesen begörnyedek és lövök. Nos, mondanom sem kell, hogy mellé. Míg az ő köre megy, én addig hozok magunknak még egy kis italt. Majd még egyet. És még egyet. A végére már egész könnyen elfogadtam, hogy egyhuzamban harmadjára vesztek.
- He, Chen, mondd már, mi a szart csinálsz? - nevetek barátomon, aki épp egy telit vesz célba, ami történetesen jelenleg az én felem.
- Me’? - sandít rám és olyan erővel löki meg, hogy a fehér már sokadjára koppan a kemény talajon.
- Te fasz, az az enyém volt - jegyzem meg, már kicsit bódult tudattal, kellőképpen jól érezve magam.
- Megesik - teszi vissza, én meg kecsesen leküldöm ezúttal szerencsétlen sokat látott golyót a lyukba.
- Ezért megérte. Én jövök kétszer - helyezi vissza, kissé ingatagul és lő.
- Szia, Dae - lép az asztalunkhoz egy újabb idegen, nálunk talán valamivel idősebb srác. - Hallom, anyád megint kirakott?
- Hyung! - egyenesedik fel, félbe hagyva a játékot és az idegenhez lépve, kezet fognak. - Honnan veszed ezt a hülyeséget? Ma még nem is találkoztam vele - lépked egyik lábáról a másikra, furcsán mocorogva, míg megállni próbál.
- Akkor jó - ereszt el egy gondterhelt sóhajt a mint kiderült, ténylegesen idősebb alak. - És, mit csinálsz ma?
- Ma? Mindjárt vége a napnak. Lejöttünk egy haverral iszogatni - mutat felém, mire magamat meghazudtolva, valami béna integetésfélével üdvözlöm a hyungot.
- Értem - bólint összevont szemöldökkel és hozzám lépve kezet nyújt - Kim Joonmyun - szorít rá olyan erővel mancsomra, hogy azt hittem behugyozok. Nem erőszakos, inkább csak dominál, vagy mi a frász. Eleve egy komoly csávónak tűnik, de ettől csak rosszabb.
- Oh Sehun - biccentek, és amint elenged, rögtön hátrálok egy lépést.
- És ki áll nyerésre? - csapja össze két tenyerét és a terepet kémlelve felméri a helyzetet.
- Én - nyújtja fel kezét Chen.
- Ki hitte volna - forgatja meg szemeit Joonmyun. - Akarod, hogy legyőzzem neked? - hajol fülemhez, kezével eltakarva a száját, ám olyan hangosan suttog, hogy még a szomszéd asztalnál játszók is jól hallották szerintem.
- Szerintem ez lehetetlen, de próbáld meg - adom át a dákót.
- Nekem nincs lehetetlen - húzza egy magabiztos félmosolyra ajkait. Egoista. Nálam majd’ fél fejjel alacsonyabb, ám jóval szélesebb és biztos vagyok benne, hogy erősebb is. Fehér, fekete és sötétkék, nagyon széles csíkokkal fedett inge merőben elüt ettől a komoly kisugárzásától, melyhez társul egy világos, koptatott farmer és fehér tornacsuka.
- Suho, ugye tudod, hogy ez csalás?
- Csak nem félsz? Ahogy látom, nekem még csak kettő van lent, mikor neked már csak kettő van fent. Inkább mondd, ki jön.
- Én - lép vissza helyére, talán kicsit sértődötten.
- Akkor, addig hozok valamit inni - döntöm el eme nagyszerű ötletet, ami már nem is tudom, milyen sokadik köröm lesz ma, de ha nem látok mindenből hatot, akkor kettőt se. Vagy ez így nem helyes? Mindegy, a lényeg, hogy mindenből sok van. - Joonmyun hyung, neked mit hozhatok?
- Csak Suho - helyesbít. Itt mindenkinek ilyen nevei vannak, csak én használom az eredetit? - Sojut kérek.
- Azonnal - fogom meg a két üres poharat, hogy alig két perc múlva három telivel egyensúlyozzak vissza, lehetőleg nem elvágódva semmiben.
- Pont jókor - jegyzi meg Suho és elvéve a poharát, mélyen meghúzza. - Na, figyelj - helyezkedik el és egyszerre kettőt olyan gyorsan lelök, hogy követni is alig tudom. Ez tényleg szándékos volt? Megint ő jön, de most csak egy megy le, a következőt viszont elvéti.
- Ha egyedül akarsz játszani, mondd azt - morogja Chen, kikerülve az idősebbet.
- Figyelj inkább jobban és ne duzzogj!
Első ránézésre nem egy túl bizalomgerjesztő a csávó, ám kezd szimpatikus lenni. Nem annyira mogorva, mint amennyire annak akar látszani, és, bár elég érett a viselkedése, vicces, ahogy heccelni Chent. Szerencsétlennek könnyű felbaszni az agyát, mondjuk, én nem szoktam tesztelgetni, jobb szeretem a békességet. Nagy szurkolásom közepette - ami abból áll, hogy figyelem a színes golyók mozgását - egy ismerős hang üti meg a fülemet. Lehetetlennek titulálva egy olyan lehetőséget, miszerint itt van az az személy, akire én gondolok, tovább figyelem az új kör kezdetét, ám, mikor már sokadjára nem hagy nyugodni a gondolta, hogy ”mi van ha…?” akkor hátra pillantok. A vér is belém fagy, mikor meglátom azt a szemétládát, akivel történetesen egy osztályba járunk. Szemtől szembe még nem igen beszéltem vele, de valami hihetetlen mód utálom a gyereket. Kim Jongin. Legtöbben Kai-ként ismerik, de nekem csak műmájer. Tény, nem ronda a tag, de az az állandó behízelgő mosolya egy pillanatra sem rohadna le a képéről és pontosan tisztában van az adottságaival, amit nem rest a jobb osztályzatokért sem bevetni. Az osztályból majdnem minden lány megvolt már neki, ám állítása szerint az idősebbeket szereti, így a felsőbbévesek közül is szívesen válogat. Tehetős családja van - nem mintha nekünk lennének anyagai gondjaink, sőt… -, és, ha nem sikerül valamit a képével elérnie, a pénz megoldja helyette.
Az életkedvem - ja, az a sok - is elmegy, mikor csak rá gondolok, nem még látni is…!
- Figyu Ch - kicsit elakadtam, de semmi vész, újra neki futunk. - Chen. Lépek - paskolom meg a vállát, egy fájdalmas vigyor kíséretében.
- Jól van, vigyázz magadra - paskolja meg vállamat és visszafordulva az asztalhoz, minden figyelmét a játéknak szenteli.
- Sziasztok! - intek és elbotorkálok az emberek közt a pultig. - K… kikérném a kabátom és fizetek.
- Uhh, haver, ne hívjak taxit? - érkezik meg egy jókedvű Lay és kétkedve végigmér engem.
- Nem, kösz, hazatalálok - veszem át dzsekimet és a zsebéből kihalászva tárcámat, a kezébe nyomom az összeget és lehelyezve a fapultra a bőr tartót, felöltözök. - Na, heló - köszönök el és a lehető leggyorsabban elhagyom a helyet, mielőtt észrevesz az a faszfej Kai.
Kiérve a szabad levegőre, rögtön megcsap a hideg, ám egy jó másfél perc szerencsétlenkedés a cipzárral, simán meggyőz afelől, hogy nekem ugyan nem kell összehúznom ezt a szart, megleszek anélkül is. Hogy fogalmam sincs, merről jöttünk, az is biztos. Egy üzlet digitális órája szerint fél tizenkettő van. Jó, hogy nem maradtam tovább, különben nehéz lenne felkelni holnap. Mondjuk, így is…
Ingatagon botorkálva szelem az utakat, valami ismerős helyet keresve, mire szemem meg is akad a közeli vasútállomáson. Illetve, csak egy ideig tűnt közelinek, ám amilyen tempóba én haladok, így is jó tíz perc, mire odaérek a hatalmas kapujába. A lépcsőn már majdnem megbotlok, csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem taknyoltam, de ez kicsit sem tántorít kedvemen, magabiztosan küzdöm fel magam. A táblát megtalálva, minden erőmmel próbálom kiolvasni az ott virító betűket, amik állítólag azt szolgáltatják, hogy megmutassák, mikor, és hova megy melyik vonat, de ez valamiért mégsem oké. Nem is nagyon látom és nem is nagyon értem az oda írt dolgokat, így csak kikeresve a legközelebb induló járatot, elindulok a feltüntetett kettes számmal jelölt szakaszhoz. Egy nem valami újszerű, több kocsis szerelvény vár, nem túl sok jót ígérően magas lépcsőkkel. Ez a nap csupa kihívás! És, ki vagyok én, hogy itt adjam fel? Hát persze, hogy nem! Erősen megkapaszkodva az ajtó melletti fogantyúba, felhúzom magam és egy üres fülkét befoglalva, kényelmesen lehuppanok a puhának semmiképp sem nevezhető ülésre. Már nem csak a fejem fáj, de még a seggem is sajog.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el, mire elindul, mert részemről ugyanannyira lehetnek évek, mint percek, de amint megmozdul, hatalmas vigyorral az arcomon tapasztom orromat a jéghideg ablakhoz. Elmém zavaros, látásom homályos, de még így is rohadtul élvezem az elhaladó fények sokaságát, amit ki tudok venni a tompa sötétségben. Jó bulinak tűnik számolni a pöttyöket, holott négynél sosem jutok tovább és nem azért, mert olyan gyorsan haladnak… Egy idő után viszont ezt is megunom és rendesen visszahelyezkedve figyelem az összefirkált fülkét. Mindenféle ocsmány betűvel van tarkítva a világos fal, ami csak ront az összképen.
Talán, még kicsit el is bóbiskolok, ám amint magamhoz térek, tovább bambulok ki a fejemből. Amúgy… én mióta járok vonattal bárhova is? Busszal jöttünk, vagy nem? Vagy villamossal? Bármelyik is, az kurvára nem vonat! Asszem’, nagy szarban vagyok. Hahh, le kell szállnom, mert a rák se tudja, hova tartunk, és jó lenne még időben haza érni, viszont mióta elindult, egyszer sem áll meg.
Kótyagosan felállok, amiből az következik, hogy azonnal vissza esem, de másodjára már sikerül talpon maradnom. Elhúzva a fülke nehéz ajtaját, végigkapaszkodva megindulok hátrafelé. Tervem még nagyon nincsen, de majd kialakul, vagy mit tudom én…
Még egy ajtón átjutva, a rohadt hangos előtérben találom magam. Itt aztán rendesen érezni a jármű zaját és apróbb döccenéseit, amik eddig fel sem tűntek nekem. Igazából, nem megyünk olyan gyorsan, jó, ha hatvannal robog ez a tragacs, így, ha nem áll meg, nekem úgy is jó. Mivel önszántából nem igen nyílik, hiába rángatom, más eszközökhöz kell folyamodnom, ami nem más, mint az ajtó vésznyitója. Szerencsére, az az erőmennyiség, melyet most így hirtelenjében elő tudok varázsolni, elég a szerkezetnek, hogy magaménak tudhassam a hűvös szél érzését. Utálom a hideget. Ha tehetném, az egész telet bent tölteném a szobában, a laptopom és az ágyam társaságában, ahova jelenleg is igyekszem.
További hezitálástól megvonva időmet, óvatosan kiülök a felső fokra, és még mindig kapaszkodva, csak figyelem, ahogy egybemosva a kövek látványát, suhanunk. Ha nem fájna ilyen nagyon a fejem, talán még kétszer is meggondolnám ezt, de most csak az lebeg a szemem előtt, hogy mennyire is mosott szar leszek órán, ami miatt Park tanár úr megint kifiléz, így csak simán elengedve a fogódzkodót, elrugaszkodok a vagontól...
